V poslednej dobe žijeme natoľko každodenným životom, že ani nemáme o čom písať. Nedeje sa nič zvláštneho.
Ale keď si lepšie rozmyslím, dennodenne sa stretávame niečim, čo sa od našich doterajších domovov dosť líši. Súvisí to so životným štýlom. Oni totiž cez týždeň hneď po robote idú domov. Nejde sa na nákupy, ani do kaviarní. Jedine vo štvrtok majú aj takéto podniky i obchodné domy otvorené dlhšie, asi tak do á večer.
Keď poobede idem pre deti do škôlky, už im nemôžem kúpiť cestou nejaké pečivo. Musím na to myslieť vopred a cestou do škôlky im kúpiť aj jedlo na cestu domov. Nieže by to bol problém, len je to iné ako sme boli zvyknuté doteraz. Na druhej strane ani nemôžeme vysedávať po kaviarniach poobede, veď máme deti.
V každom prípade je to zaujímavá skúsenosť v prostredí, o ktorom sme si zo začiatku mysleli, že sa až tak od našej kultúry nelíši, ale to je pravda iba na povrchu. S odstupom času si všímame čoraz zaujímavejšie veci...

Az utóbbi időben annyira szürke hétköznapokat élünk, hogy nem-igen van miről írnunk. Egyvalami azonban tudatosodott bennem a minap (nem mintha rögtön az elején nem hívták volna fel rá a figyelmem), hogy a kiwi életforma bizonyos dolgokban eléggé eltér a mi szokásainktól. Például ők munka után többnyire rögtön hazamennek. Nincs az a "bemegyek még a városba sétálni, vásárolgatni, kávézni". Samirék munkahelyén a munka utáni sörözés a fél év alatt egyszer esett meg, az is a kollégája búcsúzkodása alkalmából.
Ha a gyerekeknek akarok vinni a hazaútra oviból valami péksüteményt, akkor erre még délelőtt gondolnom kell, mert az úton levő kajáldák 3 körül már mind bezárnak. Ez persze nem gond, bele lehet szokni, meghát úgysem tudnánk kávéházakban ücsörögni a gyerekek miatt. Csak meglepő, hogy a fél évvel ezelőtti benyomásaink lassan kezdenek átalakulni, ahogy a felszínről egyre mélyebbre látunk.

Neko vrijeme se ništa posebno nedešava, nemamo ni teme na blog.
Što je ipak zanimlivo je tošti kiwiji poslje posla obično idu kući. Samo četvrtkom su veće shoping centrovi otvoreni (uh, to vjerojatno nije baš pravo hrvatski). Nema šetnje u gradu, kavice u kafićima. Kad bi išla pokupiti djecu u vrtiću (oko 5), morala bi kupiti nešto u pekari već prije ručka, jer oko 3 večina već neradi. Nije to opet toliko važno, inače ne bi ni mogli sedjeti u kafićima zbog djece, samo je to uistinu drugačiji lifestyle. U mnogim stvarima su jako opušteni, ali ova stvar kafića i relaxa u gradu je nekako europsko. Na početku se sve činilo gotovo isto kao i kod kuće (mislim u gro planu), sada već vidimo puno više razlika.