Síce ešte nie sme na Zélande, aj tak mi napadlo, že napíšem svoje postrehy o kultúrnom šoku. Neviem presne čo nás tam čaká, ale podľa môjho názoru človek nemusí nutne odísť ďaleko k tomu, aby prežil to niečo, čomu sa hovorí KŠ. Vezmime ako príklad nás dvoch. V 18 sme odišli na Slovensko. Naše krajiny sú maličké, sme tu nahádzaní všetci na jednu kopu, predsa je toľko maličkostí, ktoré spôsobujú ťažkosti v komunikácií a v každodenných veciach.
* Napríklad jedna z našich prvých problémov v Bratislave bola kúpa mletého mäsa. Obaja sme boli naučení, že také niečo sa vybavuje v mäsiarstve. Predavačka v nej však kukala na nás mierne vyvalená, čo to od nej chceme.
* Ďalšia úsmevná príhoda sa stala nedávno v Pešti (tých pre Samira bolo zrejme aj viac), keď sme ho poslali s mamou na poštu zaplatiť šek. Čakali sme ho a čakali... Keď prišiel, bol celý bez seba, že teda mali sme dať lepšie inštrukcie, pretože prešiel hory-doly a nikde žltého loga (V Chorvátsku je pošta žltá, v Maďarsku zelená.).
* A do tretice sa "posťažujme" aj na Chorvátov, ktorí sa považujú (najmä v médiách to tak prezentujú) za nesmierne kultúrny a dokonalý národ. Ja si napríklad nemôžem zvyknúť na to, že autá zásadne parkujú na chodníkoch, aj keď vidia, že tade ideš kočíkom (o vozičkároch ani nehovorím!). Takisto je dosť nepríjemné, že sa všade fajčí a nikoho to netankuje. Keď sme bývali v Senji (2004), práve vydali zákon o povinnom oddelení nefajčiarskych zón, čo jeden náš známy - majiteľ kaviarne - vybavil tým, že jeden rad stolov vyhlásil (!) za nefajčiarske, ale tým to aj haslo. Miestnosť zostala bez ventiláciea bez akéhokoľvek delenia. Keď sme boli tam, práve nikto nefajčil (rozumej, nikto tam okrem nás nebol), takže som sa na tom aj pobavila.
Týmto som chcela iba znázorniť, že nám podobní "pacienti" prežívame kultúrny šok dosť často, pretože sa dosť veľa pohybujeme medzi krajinami. Jedno je však podľa mňa dôležité: naučili sme sa nehovoriť "u nás je to oveľa lepšie" a "sú ale sprostí". Pri sledovaní dokumentárnej série HRT ma to riadne štvalo, pretože takéto hlášky sa nielen že dotknú príslušníka danej nácie, ale sú často aj dosť sprosté (V Pešti sú blbí, lebo aj cez deň sa zapína pouličné osvetlenie?! Bratislave sa vytkne, že električka je hlučná?!).
Nuž, čaká nás úplne nový svet s odlišnou kultúrou, jazykom a ktoviečím. Snáď sme už dosť vycvičení, aby nás to tam moc nešokovalo...
(Hor´sa na komentovanie, priatelia!)
Az út még rendesen előttünk van, mégis eszembe jutott, hogy előre bocsátanék pár gondolatot a kultúrákon való megütközésről. Példának okáért mi 18 évesen egy másik országba mentünk tanulni, ami nincs se messze, se annyival másabb, mint otthonunk. Ennek ellenére nem egyszer találkoztunk hajmeresztő válaszokkal, mulattató reakciókkal itt is, ott is.
* Az első sokkok között volt a darált hús vétele, amit Pozsonyban (megj. akkoriban=1994) a hentesnél nem árultak, sőt értetlenül álltak igényeink felett.
* Egy másil szívmelengető sztori nem rég történt Pesten. Samirt elküldtük a postára befizetni egy csekket. Vártuk, csak vártuk, ő sehol. Aztán fújtatva megérkezett, hogy ő bizony megjárta a fél kerületet (nem a hadak útját), de sehol egy sárga emblémával nem találkozott. Mire mi: miért pont sárgával? Persze Horvátéknál sárga a posta, nem mohazöld, mint Magyarhonban.
* És, hogy a Horvátokat se hagyjuk ki, akik a legújabb médiatendencia szerint eléggé nagyra tartják magukat (csakhát minden relatív, ugye), náluk nem tudom megszokni, hogy simán leparkolnak az orrod előtt a járdán, pedig nem férsz el miattuk a babakocsival (és hát a mozgássérültével!). A másik pedig, hogy szinte mindenhol cigiznek, ami az ő dolguk, de ha te nem vagy dohányos, arról koldulsz - ha nem akarsz bűzleni, nincs kávé! Mikor Senjben laktunk (2004), ezt egy ismerősünk - kávéháztulaj - úgy oldotta meg, hogy az egy, azaz egy helységében egy asztalsort "nem dohányzónak" nyílvánított. A mi látogatásunkkor ezt humorosnak tarottam, de csak abbó kifolyólag, hogy éppen nem volt rajtunk kívül egy vendég sem (tehát komplett füstmentesség uralkodott). Hát így is lehet csinálni.
Eme eszmefuttatás appropója csak az volt, hogy a nap-mint-nap megélt sokkjainkkal is együtt lehet élni pár csepp tolerancia és egy adag türelem tulajdonában (na jó, nekem ezutóbbiból csak féladag jutott). Lehetne zet úgyis kezelni, hogy nem hajtogattjuk: "nálunk minden sokkal jobb", "jaj, de hülyék ezek". Viszont a falra tudnék mászni a horvát tévében nem rég bemutatott dokumentumsorozat ideológiájától, amiben a magyarokat lehülyézte a pasi többekközt azért, mert borús időben az utcai világítást felgyújtották (nem mintha nem lenne automata érzékelés), a pozsonyiak meg azért bénák, mert "olyan hangos a villamosuk" (hát igen. ez is szempont egy nép megítélésében, nemdebár?).
Tehát, ránk most egy új világ, kultúra, miegymás vár. Talán már nem fogunk hasonló hibákba és sokkos állapotba kerülni...
(Kommentálásra fel, kedves olvasók!!!)
