az első éles nap az oviban

a tegnapi napunk érdekesen alakult. Mivel az ovi ketté van osztva korosztályonként megfelelő környzettel, enyhén szólva olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Rohangáltam ide-oda, egyszer a Tonival, egyszer a Rubennel voltam. A kicsit egyedül akarták altatni, hogy minél hamarabb megszokja. Lelkiekben fel is készültem mindenre, deahát nehéz volt hallgatni a sírását. Toni szápen játszik, rám se néz, de ha átmegyek Rubenhez, rögtün indul a bakterház. de már javul a helyzet. Van uj barátnője, ki nem találnátok, hogy hívják. Segítek: Jorja (ejtsd Dzsordzsa), pont mint a másik nagy barátnőt. :-)
ennyit a szemályes bejegyzésből. Tegnap megint meglepett, milyen kedvesek tudnak lenni ismeretlen emberek. Buszozni élmény, babakocsival, két gyerekkel pláne. Ráadásul át kellett szállni egy másk buszba, mert ez csak Takapunaig ment. Sűrű elnézések mellett segítettek átszállni, a másik buszban a sofőr biztosította a helyet és őjfent elnézést kért a kellemetlenségért, a srác, aki velünk együtt szállt fel, végig lesben állt, hogy segíthet-e. Jót mulattam rajta, de marha jól esett ez a hozzáállás. És pont ez a legmérvadóbb élményünk Új-zélandról, hogy az emberek még egy ilyen nagyvárosban sem veszítik el az emberségüket, a segítőkészságet, kedvességet az idegen vagy ismeretlen iránt.
Az óvoda személyzete is mindenben nagyon kedves. Mikor már majdnem másodszor elbőgtem magam tegnap, és Ruben végre elaludt, beküldtek a személyzeti társalgóba, hogy igyak egy kávét, beszélgessek valakivel, szóval nyugodjak meg. Toni már járt egy pár óvodában, de ott az udvarra küldtek, vagy az utcára minden síró anyukát, hogy csak hagyja ott a csemetét, majd abbahaggya a sírást. Szóval jól esett ez is.
A nap fénypontja mindhármunk számára a magyar játszóház volt, de erre most nincs időm, így külön híradás lesz róla legközelebb.